Az afrikai elefántnak egyszerűbb szerkezetűek a zápfogai. A rágó felületet két zegzugos, csipkézett zománcredőszalag fogja körül, melyek szabálytalan ferde négyszögeket alkotnak. Blumenbach, aki bizony nem sokkal többet tudott az állatról, ez alapon mint külön fajt jelölte meg. Az arabok fil-nek nevezik, a gallák arbá-nak, az abesszínek zuhony-nak, szuahéli nyelven ndembó, tembó, nfóvu, ndofu, a hereróknál ondyon, a namáknál koab a neve. Magasságban felülmúlja ázsiai rokonát, de test alkata nem olyan arányos, nem olyan szép. Törzse zömökebb, rövidebb, de magasabb. Lapos feje az alacsony, de hegyes fejdudorral, az aránytalanul vékony, kígyódzó ormány, a hosszabb és erősebb agyarak, a szörny nagy, terebélyes fülek, az erősen ívelt hátvonal, a túlkeskeny mellkas, nem előnyös lábai az eltérések olyan tömegét adják, amelyek kényszerítenek, hogy ázsiai rokonától különválasszuk. Az alsó állkapcsa aránylag gyenge és a rágóizmok nem igen láthatók. Az ormány laposan ül a homlokon és anélkül, hogy töve erősebbnek mutatkoznék, hirtelen aránytalanul vékonyodik. Az ormány elől kerek, oldalvást kissé összenyomott, hátulsó oldala lapos, de nem csatornás. Széles, az ormányvég felé keskenyedő ráncgyűrűk fogják körül, amelyeknek mindenike olyan, mintha az őt megelőzőből nőtt volna ki. Az ormány vége csak kevéssé duzzadt. A nagyon széles – nevét alig érdemlő – felső ormányujjal szemben, az ormányvégnek tulsó oldalán van egy előremeredő bőrdarab. A kettő oly erősen összetapadhat és úgy elzárhatja az ormányt, hogy annak nyílása csak hasadéknak látszik. A rövid, kerekded alsóajak nem lóg, mint az indiai elefántnál. A fejen magasan ülnek hatalmas tövükön az óriási fülek, melyek nemcsak a fej hátulsó részét fedik, de még a lapocka alá is lógnak. Ez a fül olyan, mintha merev, gyengén sodrott papírlemezből, vagy akár talpbőrből volna. Különben a vállain fekszik, azok formájának megfelelően hátra hajlított, lapos, síma, és csak közvetlenül a fülnyílás előtt van egy sekély mélyedés, mely a hang felfogására szolgál. A füljáratot porc és néhány bőrredő eléggé védi. A fejtől emelkedően halad az aránylag vékony nyak egészen a marjáig, mely a két fül között van. A hát e mögött nyeregszerűen besüllyed, de a közepétől meglehetősen meredeken emelkedik olyan magasra, hogy a vállmagasságnál szemlátomást feljebb van. Innen még hirtelenebbül bukik a mélyen elhelyezett, függélyesen lógó, térdig érő, sovány, síma farok felé. A mell magasan van az első lábak között, úgyhogy a gömbölyded, puffadt hasnak vonala hátrafelé észrevehetően süllyed. Az első lábak – melyeknek könyökei kissé szögben állnak – egészen az alkarig vékonyodnak. Ekkor lassan átmennek – folytonosan vastagodva – a lábakba, melyek majdnem gömbölyűtalpúak és négy patában végződnek. A hátulsó lábak combja a térdig erősödik és ott hosszúkás alakú, majdnem négyszögletes bunkót alkot. Az alszárak feltűnően vékonyak, a sarok felé kiszélesednek, otromba lábakon és tojásalakú talpakon állnak, melyek mindenikén három pata van. Hálószerűen ráncos bőre durvább kivitelűnek tetszik, mint ázsiai rokonáé. A bőr színezete eredetileg kifejezetten palaszürke, de a rátapadó szenny, por és sárréteg piszkosszürkére festi. Átmenetek a fehér színbe, – még a test egyes részein is – úgy látszik, az afrikai elefántnál még ritkább esetek, mint az indiainál. Csak Német-Kelet-Afrikából jegyez Knochenhauer néhány esetet a naplójába. Még ki is emeli az állat farkaszőrének és a szemöldöknek tökéletes fehér színét.

Az elefánt testének nagysága nincs befolyással agyarai súlyára. Egy Sir John Kirk által a Zambezi-vidéken elejtett hímnek méretei: Az ormány hegyétől a feje búbjáig 2.75 m, a hajlított vonal hossza egészen farka tövéig 4.2 m, a fark hossza 1.3 m. A teljes hossz tehát 8 m, 3.14 vállmagasság mellett. És mégis mindenik agyar csak 15 kg-ot nyomott. Ez az állat tehát egyáltalán nem volt idős, azért méretei az átlagosnak felelnek meg. Az állat magasságát általában, de csodálatosképpen leggyakrabban az afrikai elefántét túlbecsülik. Ettől óv Neumann A. H., aki a jelenkor legtapasztaltabb elefántvadásza, és aki – angol mérték szerint – 11 láb 3 hüvelyk vállmagasságúnál nagyobbat egyet sem terített le. A teljesen szavahihető „Records of big game” szerint ma az ismert londoni preparátor, Ward Rowland áll az első helyen egy 11 láb 8 1/2 hüvelyk (351 cm-nél több) állattal. A Ward-féle táblázatok is mutatják, hogy a vállmagasság viszonya az első láb kerületéhez – amely afrikai vadászgyakorlat szerint 1:2 – nem mindig helytálló. A lába kerülete szerint Wardnál a legelső helyet foglalja el egy középafrikai elefánt 65 hüvelykkel (több mint 162 cm), a második (64 hüvelyk) lábának átmérője – előlről hátra mérve – 20 1/2 hüvelyknek (50 cm-nél több) bizonyult.

Az afrikai elefánt szolgáltatja a legtöbb elefántcsontot. Az indiai származású elefántcsont az európai piacra egyáltalában nem fontos. Ennek az is a magyarázata, hogy Afrikában nemcsak a hímnek van agyara, hanem a tehénnek is. Igaz ugyan, hogy sokkal gyengébben fejlett. Az egyagyarú nőstények igen gyakoriak, míg ellenben a hímek sorában ez csak ritka esetekben fordul elő. Régi vadászok között hall az ember elefántokról beszélni, melyeknek kétszeres vagy háromszoros agyaruk volt. Baines meg éppen azt írja egyről, mely az 1856. évben a Zambezitől délre került terítékre, hogy 9 teljesen kifejlett agyara volt. Ezekből ötöt a jobb, négyet a bal állkapcsában hordott, egymás mögött helyezkedtek el s részben szabályos növésűek voltak, részben lefelé és hátra görbültek. A két legerősebb pár kb. 30 kg-ot nyomott, míg a többi sokkal csekélyebb súlyú volt. De Afrikában is vannak fogatlan hímek nemcsak Indiában, és közismert, hogy ezek különösen veszélyesek és támadó kedvűek. Fonck, a németkeletafrikai védőőrség kapitánya, jelentette, hogy az Uhehe-hegységben egyízben annak köszönhette menekülését egy ilyen feldühödt állat elől, hogy az – véletlenségből – egy szakadékba zuhant.

Egyes vidékek szerint, melyeken az elefántok otthon vannak, eltéréseket, sajátosságokat látunk az agyaraikon mind alakban, mind anyagban, szerkezetben és színben. Ez eltérések rendesen annyira állandóak és határozottak, hogy az igazi elefántcsontszakértő az elébe halmozott fogak vizsgálatánál majdnem teljes biztossággal meghatározza, hogy azok mely vidékről származnak. Westendarp közlései szerint a fogak alakja nemcsak az afrikai elefánttól különválasztott állatföldrajzi alfajok szerint változik, hanem az egyes családokon belül is lehet különböző, akár a mi itthoni vadainknak az agancsa. Schillings is megerősíti, hogy vannak csapatok, melyek fogai gyengébben fejlettek. Dél-Afrikában, Matabelében vagy a Masona földön tapasztalás szerint az elefántok nem érik el sem nagyság, sem fogképződés dolgában az egyenlítő vidékéről valókat. A napjainkig ismert legnagyobb fogú állatot a Kilimandzsaro közelében 1898-ban a vadászatot iparszerűen űző bennszülöttek hozták terítékre. Fogai együttesen 450 fontot nyomtak. A megbízható adatokat a zanzibári elefántcsontpiacon teljesen szavahihetőnek ismert hindu kereskedőtől kaptuk. Schillingsnek, sajnos, nem sikerült e fogakat – melyeknek szerinte egy nagyon öreg óriás híméinek kellett lenniök, valamelyik német múzeum számára megmenteni. 21.000 márkáért Amerikába szállították és innen az egyik a British Museumba, Londonba került. Hosszúságra még ma is vezet egy összetartozó fogpár Angol-Kelet-Afrikából, amelynek hossza ugyan 410 cm, de súlya csak 293 angol font, és kerülete tövénél csak 43 cm. Erről mintáztak egy hamis fogat s azt arra a rhodesiai elefántra tették, melyet Ward a British Museum részére kitömött. A legsúlyosabb egyes fog Dahoméből került ki 1900-ban és ez nem kevesebb, mint 117 kg-ot nyomott (kb. 250 angol font). Magától értetődik, hogy ez óriás fogak egyre ritkábbá és ritkábbá válnak, minél gyorsabb ütemben szállítják ki Afrikából a régi darabokat és minél erélyesebb és tervszerűbb az elefántok üldözése. Westendarp szerint a teljesen kifejlett agyar hossza rendesen 2 m, ritkán 2.5 m. Ekkor éri el a 30–50 kg súlyt, különös kivételképpen a 75–90 kg-ot. Általában azonos nagyságú és összetartozó fogpárok ritkán találhatók az elefántcsontpiacon. Ennek az a magyarázata, hogy egy-egy elejtett állatnak az agyarai nagyon ritkán vannak egy kézben. Okát ennek akkor értjük meg, ha tudjuk, hogy Afrika egyes vidékein különleges vadászati törvény van gyakorlatban. Ez azt mondja, hogy a fog, mellyel az összerogyó állat a földet éri, a „föld urának”, azaz a törzs főnökének tulajdona, és azt – a vadászati engedélyért – neki kell beszolgáltatni. És ezt a szokást nemcsak a kis főnökök, hanem a nagy birodalmak urai is szigorúan megtartják. Abesszíniában Menelik császártól csak az kapott vadászati engedélyt, aki kötelezte magát, hogy minden lelőtt elefánt egyik fogát a császári kincstárba beszolgáltatja.

Az afrikai elefánt majdnem az egész földrészen el van terjedve. Mai elterjedési zónája a Szaharától délre fekvő terület. Lényeges az, hogy a terület csak valamennyire is erdővel legyen borított, mert hiszen az elefántnak kedvenc csemegéje a fák gallyai és levelei, no meg a gyökerei. Ez az óriási kiterjedésű öv azonban már a mult században, különösen dél felől a Fokföld irányából – nagyon lényegesen összébb szorult. Napjainkban előfordulása északi határvonalául a Csad-tó szélességi fokát jelölhetjük meg, míg a délit megtaláljuk a Ngami-tó vonalában. Teljesen pontos határok nem állapíthatók meg, mert az elefántok, ha sokat és gyakran háborgatják őket, igen könnyen változtatják tartózkodási helyüket és ilyenkor néha igen nagy távolságra vándorolnak, békésebb, nyugodtabb helyet keresve. Egyes vidékekről, mintegy összebeszélve, évek, sőt évtizedekre is eltűnnek, s midőn már mindenki elfeledte őket, egyszerre ismét – meglepetésszerűen – megjelennek. A bennszülöttek már nem emlékeznek reájuk és csak az imitt-amott – rendszerint patakok, folyók partjain – fehéren porladozó óriási csontvázak tanuskodnak róla, hogy valaha itt is tanyáztak. Ez különben minden magasabb szellemi képességű, sokat üldözött, állandóan csökkenő számban élő vad szokása, Természetes, hogy – e tényeket tudva – az elefánt elterjedési övéről készített térképek csak a legrövidebb ideig felelnek meg a valóságnak, mert a folytonos vadászat mindig, vagy legalább is rendesen megkisebbíti a területet, amelyen a halálra ítélt szegény üldözött még tartózkodni mer. És e mindegyre szűkebb és szűkebb területeken remegő szívvel búvik meg az áthatolhatatlan sűrűkben, irtó mocsarakban és csendes megadással néz a teljes kiirtás elé. Ezt meggátolni csak nemzetközi eljárással lehetne. A vagyonszerzésből űzött vadászatot meg kellene tiltani, a teheneket és a fiatal állatokat kímélni. A jelenlegi rendelkezések nem kielégítők és éppen ezért nincs is foganatjuk. Így tűntek el a föld színéről már 1889-ben a Botletle folyónál és a Ngami-tó vidékén az utolsó csapatok. Pedig ez nem is olyan régen közismert elefántvidék volt. Fegyverhez jutott, bennszülött becsuanák pusztították ki az állatokat. Nicolls és Eglington jelentik az 1890. év elején, hogy Német-kelet-Afrikában, a legtávolabbi északon és északkeleten, a Kunene és Okawango mellett még találhatók elefántcsordáknak szétugrasztott maradványai, de csak fiatal állatok, agyarak nélkül. Ellenben Steinhardt, a kitünő vadász és nagy megfigyelő, a Kaoko-földet még 1914-ben „elefántban gazdagnak” minősítette. De a bamangwatók földjén, a Kalahari-sivatagtól északra, ahol Cumming Gordon és több délafrikai elefántvadász annakidején a legszebb eredményeket érte el, ma már a bennszülöttek csak szájhagyományból tudják, hogy itt is tanyáztak valamikor elefántok. Egyáltalán nem nagyon valószínű, hogy a Zambezitől délre ma elefántcsordák legyenek, legfeljebb az embernemjárta irtózatos sűrű bozótban az életükért folyton remegő egyes példányok. Matabelének elhagyottabb vidékein ma is tévelyegnek szétugrasztott elefántcsordák maradványai. Állítólagosan Masona földjén is. Nagyobb tömegek húzódtak meg a Sofala-öbölnél Portugál- Afrikában, a parti síkságok áthatolhatatlan bozótjában. Egynéhány elefántborjú, melyet 1914-ben bennszülöttek az állatpiacon áruba bocsátottak, élő bizonyítékai annak, hogy Dél-Rodézia keleti részén, tehát a Zambezi folyamtól délre, Masona föld északi részén, az elefántok még szaporítanak. Ellenben a tulajdonképpeni Dél-Afrikában, Natalban, a néhai búr államokban és a Fokföldön az angolok és a búrok – egyesült erővel – már régen kiirtották őket. Egy alig néhány tagot számláló maradék csoportot, amely a Knysna-vadonban, a Mossel-öböltől nyugatra és az Addó-erdőségekben húzta meg magát, éppen úgy kímélik most, mint valamikor a bölényt Orosz-Lengyelországban és a jávorszarvast napjainkban is Kelet-Poroszországban. A Gadow-Hopetown-féle vadtérkép szerint 1908-ban életben volt még Knysnában 40, Addóban 150 elefánt. Götzen gróf, Német-Kelet-Afrika kormányzója, a Kilimandzsarón az elefántok kíméletét rendelte el, hogy a teljes kipusztulástól megóvja őket. Egészen másként áll a helyzet Kamerunban. Itt határozott elefántbőségről lehet beszélni és itt még napjainkban is a bozótban élnek, egészen közel a parthoz. A piacra kerülő elefántcsont legnagyobb tömegét az utolsó évtizedben a Kongó-állam szállította. Ezelőtt – midőn a rabszolgakereskedés még szokásos volt – a mostani németkeletafrikai partvidék hozta azt forgalomba Zanzibar gyűjtőhelyen.

Az afrikai elefántot a legújabb időben egész sor földrajzi alfajra bontották fel. Ezt teljes joggal tették, ha tekintetbe vesszük azt az óriási területet, amelyen otthon van, vagy legalább is volt. Az élő állatra vetett első tekintetre feltűnnek a füleknek oly szembeötlő eltérései, hogy az ember elcsodálkozik és önkéntelenül arra gondol: miért nem vette ezt figyelembe a tudomány? Megbocsátunk azonban az illető szakembereknek, ha meggondoljuk, hogy az összes afrikai elefántok, melyek az utolsó ötven esztendőben az európai állatkertekbe kerültek, a Kék Nílus felső folyása tájáról származtak. Az első nyugatafrikai állat, mely általánosan ismert lett, egy fiatal kameruni volt. Ezt Dominik, a nagyérdemű gyarmati tiszt 1899-ben hozta kerületéből, Jaundából, a berlini állatkert részére. Ezt az állatot nevezte el Matschie Loxodonta africana cyclotis-nak, azaz kerekfülű elefántnak, mert az első pillanatban szembeötlik, hogy a füle nemcsak aránytalanul kisebb, mint a többi afrikai elefánté, hanem az alsó fülcimpa kikerekítettsége miatt egészen különös alakot mutat. Ennek az első lépésnek természetes következménye volt, hogy hamarosan a közönséges keletszudáni, nagy, hegyes fülcimpájú elefántot Loxodonta africana oxyotis Mtsch. hegyesfülű elefánt néven különböztették meg.

A németkeletafrikai elefánt, melynek főbélyege a hátragöngyölödött és széles felsőperemű fül, a Loxodonta africana knochenhaueri Mtsch. nevet kapta, egy a Rowuma folyó mellett sokat vadászó német elefántvadász után, ki a reá vonatkozó anyagot szállította. Lydekker, a British Museum tudósa, 1907-ben foglalkozott behatóbban az afrikai elefántokkal és ekkor kitért a már megsemmisített dél afrikai fajokra is. Ezeket azonban – miután már a multba tartoznak – kitömött példányok és régi vadásznaplók, avult följegyzések alapján írta le. E kihalt fajokon ismét más füljellegek különböztethetők meg: a lekonyított fül nem emelkedik túl a fej búbján és hosszú, kerekded fül- cimpáival egészen az állat könyökéig húzódik. Legjobban megfigyelhető ez az öreg Harrisnak, a kitűnő délafrikai elefántvadásznak gyönyörű díszmunkájában, mely 1840-ben látott napvilágot. De még több eltérés is mutatkozik a keletkapföldi elefántnál(Loxodonta africana capensis Lyd.), amelyiknek utolsó maradványai még az Addo-bozótban élnek, és amelyet Lydekker a grahamstowni múzeum példánya alapján írt le. Ennek nincs meg a homlokdudora, mellső lábai alacsonyabbak, mint azt az afrikai elefántnál megszoktuk, és éppen ezért a törzs alsó körvonala vízszintesebb. Azonkívül igen szőrös – legalább egyes helyeken. Ezt a körülményt azonban az időjárással lehet megokolni. Hiszen ennek az állatnak hazája már nem a forró égöv! Természetes, hogy az afrikai elefánt itt felsorolt valamennyi alfajának a koponyáján is vannak bizonyos sajátos bélyegek, s főként a közti állkapcson találunk ilyeneket; ezek az ormánnyal és az agyarakkal való szoros kapcsolatoknál fogva különösen fontosak és jellemzőek.

http://mek.niif.hu/03400/03408/html/310.html