A legújabb molekuláris biológiai kutatások segítségével kiderítették, hogy a csoport hol helyezkedik el az emlősök törzsfáján. A tobzoska alakúak ma élő legközelebbi rokonai a ragadozók (Carnivora). A két csoport közös őse kb. 75 millió éve vált el egymástól, és egyik ágon a Tobzoskák, a másikon a ragadozó emlősök csoportjai (kutyaalakúak, macskaalakúak, úszólábúak stb.) alakultak ki. Mindebből az következik, hogy a két rend egy közös csoportban vonható össze, vagyis egy kládot alkotnak.

A kültakaró

Összegömbölyödött, védekező Tobzoska
 

A Tobzoskák felépítésének legnagyobb különlegessége minden bizonnyal a testüket tetőcserép módjára borító pikkelyek. Magyar nevük is innen ered: a pikkelyek úgy rendeződnek el, és olyan a megjelenésük, mintha fenyőtobozok lennének. A pikkelyek a fejtetőtől a farok végéig beborítják az állat testét, egyedül a has oldala az, amely nem páncélozott: itt finom szőrzet borítja őket. A tudósok között két nézet alakult ki a pikkelyek kifejlődéséről.
-    Sanderson és Bolle elmélete: a pikkelyek a többi emlős szőréhez hasonlóan a bőr irharétegének szemölcseiből sarjadnak. A pikkelyek tehát tulajdonképpen egybeolvadt szőrszálak, melyek folyamatosan utánanőnek.
-    Mohr és Weber elmélete: ők tulajdonképpen a pikkelyeket kialakulását a hüllők pikkelyeinek fejlődéséhez hasonlítják, úgy, hogy közben nem tekintik a Tobzoskák és a hüllők pikkelyeit homológ képződményeknek, továbbra is fenntartják a konvergenciát és az analógiát.
A Tobzoskák pikkelyeinek száma az életkor előrehaladtával nem változik: a születésükkor meglévő pikkelyek számával élik le életüket. A pikkelyek természetesen ki vannak téve a külső környezeti hatásoknak, így folyamatosan kopnak, de alulról újranőnek – akár az emberi köröm.
A kültakaró függelékeinek tekinthetők az erőteljes karmok is. A tobzoskafélék mind a négy lábán 5 ujj van, és mindegyikhez kapcsolódik karom. Az elülső lábak karmai sokkal erőteljesebbek, a legerősebb a harmadik karom. Az erős karmoknak szerepe a táplálkozásban van: ezzel törik fel a táplálékot adó hangyák és termeszek várait.

A csontozat

A tobzoska alakúak csontrendszerének is van néhány különlegessége. Az óvilági Tobzoskák koponyája erőteljesen emlékeztet a hangyászfélékére, de természetesen ez is csak analóg sajátosság, a két csoport igen távoli rokon. Ez az analógia a hasonló élelemszerzési mód következtében alakult ki: mind a hangyászok, mind a Tobzoskák koponyája hosszúra nyúlt, csőszerű. Az arckoponyában fogakat nem találunk, de az embrionális fejlődés során felszívódó fogképleteket már sikerült kimutatni. A koponyáról hiányzik minden nélkülözhető elem: a járomcsontok hiányoznak, eltűntek a rágóizomzat tapadási felületét biztosító csontok is. A felső és alsó állkapocscsont még megvan, de csupán két hosszú és vékony csont, melyek lazán illeszkednek egymáshoz.

Az emésztőrendszer

Az háromszakaszos bélcsatorna kezdeti szakasza a szűk szájnyílás, a cső alakú szájüreg, melyben a jellegzetes nyelv található. Ez a nagy termetű afrikai fajoknál 40, a kisebbeknél 20 cm hosszúságú, vékony, féregszerű. A nyelv – éppen nagy mérete miatt – nem fér el a szájüregben, ezért az állatnak van egy, a mellüregbe benyúló zacskószerű képződmény, ahol a nyelv nyugalmi helyzetben tartózkodik. A nyelvnek hatalmas és erőteljes izomrendszere van, mellyel az állat a tér minden irányába gyorsan tudja mozgatni a nyelvét. A szájüreg torkollik a két hatalmas nyálmirigy kivezető csöve is, melyek folyamatosan ragadós nyálkát termelnek, így nedvesen tartva a nyelvet, hogy a hangyák és termeszek könnyedén ráragadjanak.
A rovarevő életmódhoz alkalmazkodott a Tobzoskák gyomrának felépítése is. A gyomor belső felszínét vastag sz*ruréteg fedi, az oda épen bekerült hangyák és termeszek csípése ellen. A gyomor váladékai hamarosan végeznek a rovarokkal, a kitinpáncéljukat pedig az erős sz*rufogmezők és a bekerült homok- és kavicsdarabkák őrlik meg.

Az idegrendszer

A tobzoska alakúak agya kicsiny, a testtömegnek mindössze 0,3%-a. Ennek ellenére egyes fajaik igen tanulékonyak, könnyen megszelídülnek, és fogságban is megélnek, nem próbálnak elszökni. Más fajok mindvégig bizalmatlanok maradnak, így megszelídítési kísérletük eredménytelen. A Tobzoskák szaglása igen kiváló, az agy szaglóközpontja fejlett. Ellenben látásuk rosszabb, és alig szinte alig hallanak.

Életük

A Tobzoskák magányos állatok, soha nem járnak csoportban. A hímek és a nőstények csak a párzási időszakban találkoznak egymással. A párzásról, megtermékenyítésről és vemhességi időről szinte semmit sem tudunk. A párzás, majd azt ezt követő vemhességi időszak után születik meg az egyetlen, jól fejlett utód, mely a kibújás után megkapaszkodik az anyaállat farkán. A kis állat jó ideig szopik anyja két emlőbimbójából. Később rááll a Tobzoskákra jellemző táplálékra: hangyákra és termeszekre.
A Tobzoskák tápláléka igen egyhangú: főképp hangyák és termeszek – mint azt már említettük. A hangyákat kikaparják bolyukból, a termeszek erős falú várait hatalmas körmükkel törik fel. Ezután hosszú nyelvükkel szinte felnyalják a rovarokat, melyeket aztán megemésztenek.
Táplálék után éjjel járnak, nappal nem lehet találkozni velük. Saját földalatti odvukba húzódnak meg napközben, ha hajnalra nem tudnak oda visszaérni, akkor ott helyben a földbe ássák magukat, összegömbölyödnek. Egyes fajok fákon pihennek. Rendkívül jól másznak fel akár a pálmafákra is; ebben erős karmuk és egyensúlyozó szervük, a farok segíti őket.

Tobzoskafélék
-    Bengáli tobzoska (Manis pentadactyla)
-    Jávai tobzoska más néven Ceyloni tobzoska (Manis crassicaudata)
-    Hátsó-indiai tobzoska (Manis javanica)

Hátsó-indiai tobzoska

-    Palawani tobzoska (Manis culionensis) – nemrég különítették el molekuláris különbségei miatt a hátsó-indiai tobzoskától
-    Fehérhasú tobzoska (Manis tricuspis)
-    Hosszúfarkú tobzoska (Manis tetradactyla)
-    Óriás tobzoska (Manis gigantea)