A régi egyiptomiak és zsidók mint a szülői szeretet példaképét ünnepelték. Családjának minden ismert fajától hollószerű alakjával, továbbá hosszú, elég hegyes szárnyai, hosszú, lépcsőzetes farka és tollazatának minősége révén különbözik. A csőr igen hosszúra nyúlt. A dús tollazat nagy és hosszú tollakból áll, amelyek a tarkón és hátsó nyakon még inkább meghosszabbodnak, de egyúttal el is keskenyednek és kihegyesednek. Az arc és fej csupasz. Uralkodó színe piszkosfehér, amely a nyak- és felső melltájékon többé-kevésbbé sötétsárgába játszik, a háton és hason pedig tisztább színű; az elsőrendű evezők feketék, a válltollak szürkések. A szem vörösbarna, vagy világos ércsárga, a csőr a hegyén szarukék, egyébként, mint a fej csupasz részei és a begy foltja, élénk narancssárga, a torokbőr kissé világosabb, a lábak lilapirosak. Repülése némileg a gólyákéra emlékeztet, de a saskeselyűre is, csakhogy sokkal lassabban repül, mint ez. Egy ugrással elhagyja a földet, azután gyorsan, szárnymozgás nélkül száll tova. Ha szép idő van, mindjobban felemelkedik, néha, becslés szerint, 1000–1200 m magas légrétegekbe.

A dögkeselyű éppen nem válogatós. Mindent megeszik, ami ehető. Rendesen azt tartják, bár helytelenül, hogy dög a főtápláléka; de a dögkeselyű sokkal igénytelenebb. Természetesen minden dögön megjelenik és megkísérli, amennyiben gyenge erői megengedik, hogy belőle falatozzék. A mellett egész Afrikában, sőt már Spanyolországban is, az emberi ürülék szolgáltatja legfőbb táplálékát.

A dögkeselyű – holló- vagy törökkeselyű, fehér dögkeselyű, egyiptomi keselyű – Magyarország területén mindig igen ritka madár volt, amely csakis a Kazán-szorosban fordult elő évről-évre. Ritka fészkelő volt ezenkívül a fogarasi havasokban, ahol Czynk figyelt meg egy párt és a Retyezáton, ahol az 1840-es években költött egy ízben. A Kazán-szoros vidékéről és Mehádia környékéről elég sok adatunk van. 1847-ben Baldamus talált egy fészket, 1877 július elején Hodek négy fészkelő párt állapított meg, s még 1913-ban is biztosan fészkelt itt Szemere László és Szlávy Tibor megállapítása szerint. Azóta újabb hír nincs róla.

A dögkeselyű vonuló madár s nem kóborol oly messzire, mint rokonai, így a tulajdonképpeni fészkelőterületen kívül alig fordul elő másutt. Néhány lelőhely ismeretes Erdélyből és az Alduna vidékéről, így különösen a delibláti homoksivatagról, ahol Chernel I. és Almásy Gy. lőtték azt a két példányt, amely a Madártani Intézetbe került. Az Intézet harmadik példányát Szemere László gyüjtötte 1913-ban a Kazán-szorosban.

Tojását egyetlen nyilvános gyüjteményünk sem tudta megszerezni.

Gazdasági jelentősége nincsen, mint természeti ritkaság védendő, bár alig hihető, hogy valaha is elvetődik egy példány Csonka-Magyarországba.

A sapkás dögkeselyű (Neophron monachus Temm.)

[Régi neve: N. pileatus.]

A dögkeselyűhöz Közép- és Nyugat-Afrikában e közeli rokona csatlakozik. Jellegei: kissé rövidebb csőre, szélesebb szárnyai, rövidebb csapott végű farka, a hátsó nyak és tarkó gyapjas tollazata, a csupasz részek csekélyebb kiterjedése, mivel csak fejteteje, pofái és előnyaka csupaszok. Tollazatának uralkodó színe egynemű sötét földbarna; a hátsó fej és nyak lágy, bársonyos tollai szürkésbarnák, a begyet fedő rövid tollak piszkosfehérek, a belső combokon világosabb fehérek, a kézevezők barnafeketék, a kormánytollak feketebarnák. Szeme barna, a csőr szarukék, hegyén sötétebb, a viaszhártya élénk violaszínű, a csupasz fej kékesvörös, torkán kissé világosabb, a láb világos ólomszürke.

Közép- és Dél-Afrikában a sapkás dögkeselyűt úgyszólván mindenütt megtaláljuk, ellenben Észak-Afrikában éppoly kevéssé, mint Ázsiában és Európában. Életmódjában majdnem tökéletesen mása a dögkeselyűnek.

http://mek.niif.hu/03400/03408/html/1544.html

http://www.origo.hu/tudomany/elovilag/20080527-dogevok-tragediaja-10-even-belul-kipusztulhat-a-keselyu-indiabol.html